Első négyezresem - Gran Paradiso

Hirtelen felindulásból döntöttem úgy, hogy részt veszek a Piroska Peti szervezte Mont Blanc túrán. Korábban sokat olvastam lebilincselő beszámolókat a hegy megmászásáról, tudtam, hogy nekem is át kell éljem ezeket a pillanatokat. A csapatból csak Nagy Zolit ismertem, de ez nem tántorított el. 2011 szeptemberében közösen vezettünk egy kezdőknek szervezett via ferrata túrát. Kedves, visszafogott ember, és nagyon jó hegymászó. Bíztam benne, hogy a csapat többi tagjával is sikerül barátságot kötnöm.

Petivel gyorsan leegyeztettük a részleteket, majd rá két hétre már Olaszország felé robogtunk (Nóri, Dávid, Zoli és Én), első célunk, a Gran Paradiso felé. Akklimatizációs célokkal választottuk ezt a könnyű négyezrest, Olaszország nyugati csücskében, nem messze a francia határtól. A hegy lábánál fekvő Pont nevű falucska kempingjében szálltunk meg, itt találkoztunk a csapat többi tagjával, Rőzsével, Endrével és Petivel.

Indul a capat

A túrát 2 naposra terveztük. Első nap fel a Vittorio Emanuele házig, majd másnap fel a csúcsra és onnan vissza a kempingbe. Mivel a házig csak laza 700 méter szintkülönbséget kell megtenni, ezért nem kínoztuk magunkat a korai keléssel (a csapat amúgy sem az a fajta volt, aki jól viselné a spártai körülményeket).  Fent a házban szokás szerint dorbézoló tömeg fogadott minket. Nem csoda, könnyen mászhatósága miatt a GP népszerű csúcs, de sokan csak a házig túráznak fel. Már ők is elmondhatják magukról, hogy 3000 méter fölött jártak. Mi viszont 4000 méter fölé készültünk, tehát a felszerelés összepakolása után gyorsan le is feküdtünk aludni.

Hajnali 4-kor keltünk, hogy a nap első sugarai már a gleccseren találjanak minket. Nem így lett, a sziklás, morénás lejtőn sokkal tovább bukdácsoltunk, mint amire számítottunk. Szerencsére a rengeteg fényesen ragyogó csillag is segített minket a tájékozódásban. Ennyit még soha életemben nem láttam egyszerre, legszívesebben csak leültem volna egy sziklára és bámultam volna az égboltot, amíg ki nem virrad... Sajnos erre nem volt lehetőség, a hegymászásban nincs ideje az embernek bámészkodni, minél előbb el kell érni a csúcsot és aztán minél gyorsabban le kell jönni onnan.

Tömegnyomor a csúcson

Így is tettünk, komótosan gyalogoltunk a cél felé, immár a hólejtőn, egyik dombról a másikra. Persze ezek a dombok majdnem 4000 méteresek voltak. Egyszer csak végre megláttuk a csúcsot, már szinte karnyújtásnyira volt. Ekkor döbbentem rá, hogy minden lépésem újabb magassági rekordot jelent.
A csúcsra való feljutás nem volt akadálymentes. Gyönyörű szép idő volt, igazi csúcstámadó idő, ezért persze tolongás is volt rendesen. Ez sajnos elég kiábrándító az ilyen népszerű hegyeken. Az embernek nincs ideje átszellemülten bámulni a tájat, elgondolkozni azon, hogy hova is jutott fel teljesen önerejéből. Ehelyett sietni kell lefelé, és közben arra kell vigyázni, hogy a felfelé haladók jégcsákánya fel ne nyársalja.

Ereszkedés

Szerencsére ilyen nem történt, estére kimerülten estünk be a kempingbe, és nem sokkal később már úton voltunk a Fehér Hegy felé...

Szigorúan bizalmas - A Dachstein déli falának (nem)megmászása

Dachstein Südwand

A Dachstein masszívum lenyűgöző déli fala akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor két évvel ezelőtt Miki beszámolt nekem a Steinerweg-ről szőtt vad terveiről. Persze tudtuk, hogy ahhoz azért még aludni kell párat (meg főleg sokat mászni), de idén nyáron elérkezettnek láttuk az időt egy rövidebb és sportosabb út megmászására. Ki is néztük magunknak a Top Secret-et, ami „csak” laza 630 méter. A tervezésre nem sok időt fordítottunk, mint később kiderült, ez nagy hiba volt. Az elképzelés a következő volt: Péntek este hárman behuppanunk az autóba, hajnalra a felvonó parkolójában vagyunk, felbattyogunk a beszálláshoz, hármas partiban kitoljuk az utat, fent a háznál bivakolunk, másnap megmásszuk a csúcsot, majd elhagyjuk a hegyet. Ez mind szép és jó, csak sajnos több hiba is csúszott a tervünkbe…

Péntek este el is indultunk, Miki, Batka és én. Gyakorlatilag végig aludtam az utat, ugyanez nem mondható el a többiekről. Mikinek sikerült kicsit aludnia, de Batkának gyakorlatilag semmit. Olyan hajnali 3 óra tájban értünk a parkolóba, összepakoltuk a felszerelést, majd pirkadatkor már úton is voltunk a beszállás felé. Mondanom sem kell nem voltunk túl kipihentek. A beszállás kezdetéhez érinteni kell Dachstein-südwand Hütte-t, majd ott balra fordulva, a Johann klettersteig felé kell venni az irányt. Eddig jók is voltunk, de közben sikerült nagyon félreértelmezni a leírást, letértünk jobbra, felküzdöttük magunkat egy meredek lejtőn, és teljes tévútra keveredtünk. Tájékozódásunkat az sem segítette, hogy ekkor még felhő takarta a környező falakat. Szerencsére rájöttünk, hogy eltévedtünk, de így is vissza kellett gyakorlatilag sétálni a házig, így rengeteg időt vesztettünk. Miki itt úgy döntött, nem fog zsákkal mászni, ezért magára aggatta a legfontosabb felszereléseit. Mi Batkával hezitáltunk, de végül úgy határoztunk, hogy hozunk zsákot, benne minden szükségesnek gondolt cuccal, ami kell a sikeres csúcsmászáshoz: jégcsákány, hágóvas, bivakzsák, hálózsák, miegymás. Na ez nagy hiba volt. Belemászni egy ekkora útba, ilyen nehéz zsákokkal, halálra volt ítélve a projekt. Legalábbis számunkra.

5 óra gyaloglás után, délelőtt 10-re végre a beszállásnál voltunk. Némi töprengés után úgy döntöttünk, hogy lesz ami lesz, be is szállunk. Maga az út V+ -os nehézségű, nittelt standok vannak, és elvétve a kötélhosszokban is előfordul pár fém gyűrű. Nem tudom pontosan hol szálltunk be, mert a hómező mérete mindig változik, de az első stand egy barlang bal oldalán van (a topon is be van rajzolva). Itt Miki, mint első előlmászó le is standolt szépen, majd felbiztosított minket. Már itt éreztük, hogy bizony a hármas parti és a nehéz zsákok miatt a sebességgel gondjaink lesznek, de úgy voltunk vele, legfeljebb a falban bivakolunk. Én voltam a következő előlmászó. Egy hosszabb füves párkány után egy táblára kell kimászni, ahol nittek segítik a biztosítást. A rajz szerint a tábla alján van a következő stand, de én itt továbbmásztam és a „Schuppe” (ld topo) nevezetű résznél standoltam le. Itt van egy homokóra és egy gyűrű, így tudtam kép pontos standot csinálni. A következő részt Batka mászta elől, ebben van egy V+ -os tábla, ami elvileg az út kulcshelye. A topon látható 2 pontos standon továbbhaladt, majd fel egy repedésbe, de a következő standot nem találta meg, attól balra Pichlkessel aljáról tudott minket felbiztosítani két sziklatömbön (már nagyon húztak a zsákok). Itt Miki feljebb mászott, hogy megkeresse az utat, de sajnos nem találta meg, így utána másztunk. Következőnek Batka ment előre utat keresni, majd én, de mi se találtuk meg. Viszont itt már láttunk nitteket. Megint Miki ment utat keresni, meg is találta az ereszkedős részt, amit a falrajz jelöl. Itt furmányos megoldással leeresztett minket, majd ott álltunk a standban, amiről azt hittük, hogy a mi standunk. De mint később kiderült, eltévedtünk, a mászást a Pichlriss nevű útban folytattuk.
Másztunk még három kötélhosszt, de a zsákok nagyon húztak, nagyon fáradtak voltunk, az idő egyre sürgetett, tudtuk, hogy ránk fog sötétedni. Mivel végig abban a tudatban másztunk, hogy a Top Secret-ben vagyunk, ezért a következő hossz végén egy barlangnak kellett volna lennie, nagyon szerettük volna ott tölteni az éjszakát. Miki kezdte meg a mászást a feltételezett barlang felé, ami egy 50 méteres traverzt jelentett, amit gyakorlatilag alig tudott biztosítani, mindössze pár éket tudott berakni a falba. Közben míg mi vártuk, hogy Miki elérje a barlangot és standoljon, hirtelen korom sötét lett. Érthető módon a barlang nem lett meg, standban függve, egymástól elszeparálva kellett töltenünk az éjszakát. Nem mondom, hogy túl megnyugtató volt a helyzetünk, de úgy voltunk vele, hogy valahogy átvészeljük az éjszakát, aztán reggel folytatjuk a mászást. Legalább nekünk Batkával volt hálózsákunk, Miki csak egy bivakzsákban éjszakázott…

A bivakban áztunk, fáztunk...

Az éjszaka gyötrelmes volt. Mivel lejtett a párkány, folyamatosan csúsztunk bele a beülőinkbe, amik iszonyatosan szorítottak. Alig vártam, hogy kivilágosodjon és mehessünk tovább. Sajnos a pirkadat nem azt, hozta amire számítottunk. A hegyoldalt elborították a felhők és elkezdett szakadni az eső. Azon tanakodtunk, hogy vajon kockáztassunk e meg egy átmászást a Mikihez, vagy esetleg másszon e ő vissza hozzánk. Mivel a szikla vízeséssé változott, ezeket a lehetőségeket elvetettük. Nem volt más választásunk, vártunk. És közben áztunk. Ugyan volt némi plafon fölöttünk, de nem annyi, hogy megvédjen minket a szakadó esőtől. Szép lassan elkezdett beázni a bivakzsákom, majd a hálózsákom is. Közben a túl oldalon Mikinek ennyi szerencséje se volt, őt semmi nem védte az eső ellen. Délelőtt 10 körül járhatott az idő, az eső csak nem akart elállni, mikor rájöttünk, hogy két választásunk maradt. Vagy várunk még, hogy elálljon az eső, felszáradjon annyira a fal, hogy tovább tudjunk mászni. Viszont így kockáztatjuk azt, hogy még egy éjszakát a falon kelljen tölteni, ráadásul vizesen, átfagyva. Vagy hívjuk a hegyi mentőket, és segítséget kérünk. Nem jó szívvel, de az utóbbit választottuk, nem akartunk még egy éjszakát a falon tölteni….
Miki hívta a mentőket, akik mondták, hogy jönnek, segítenek, de maradjunk egy helyben. Ezt nem volt nehéz teljesíteni. Én ekkorra már annyira át voltam fagyva, hogy bekuporodtam a hálózsákomba és remegtem mint egy nyárfalevél. Nem sokkal később meghallottuk a helikopter hangját, de persze nem látott minket. Meg nem is ott voltunk, ahol kerestek, mivel beletévedtünk egy másik útba, de persze mi ezt akkor nem tudtuk. Vártunk reménykedve tovább. Olyan dél tájékán elkezdett kitisztulni az idő, így lehetősége volt a pilótának hogy észrevegyen minket. Így is történt, nemsokára már ott szállt felettünk a helikopter, abból pedig egy morcos külsejű alak lógott ki egy drótkötélen. Nem sokat teketóráztak, a pilóta a kötélen logó fickót beeresztette hozzánk a párkányra, aki magára csatolt minket, majd már útban is voltunk lefelé, immár mi is a drótkötélen lógva. Éppen hogy fel tudtuk kapni magunkra a felszereléseinket. Nem sokkal később Mikit is lehozták, épen és egészségesen. Megúsztuk! 
Sokat tanultunk ebből az esetből, én bizony itt éreztem először saját gyarlóságomat és nem mondom, hogy nem volt halálfélelmem. Viszont az örömmel tölt el, hogy a sok felmerült váratlan helyzetet tudtunk kezelni, egyet nem, a szakadó esőt nem tudtuk elállítani…
Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy a biztosító jogosnak ítélte meg a mentést, ezért kifizették a 3600 EUR fejenkénti költséget. Így legalább nem kell a következő 10 évben azért dolgoznom, hogy rendezzem a tartozást.

További információk:
Top Secret leírás, topo
Hasznos infók hegyi mentéshez

Visszatérés a Magas Tátrába

A mászás iránti szeretetem a Magas Tátrában indult, igaz akkor még csak túráztam, ezért nagyon szerettem volna visszatérni oda. Sajnos ez elmúlt 3 évben nem úgy alakultak a dolgok. A lefújt Matterhorn mászás helyett most úgy nézett ki összejöhet a tátrai mászó túra. Sikerült a többieket is (Orsi, Batka, Miki) rábeszélnem, hogy márpedig nekünk trad alpesi utakat kell másznunk. Az idő kedvezőbben nem is alakulhatott volna, ezért az augusztus 20-i hétvégén nekivágtunk a hőn áhított hegységnek.
Péntek este el is indultunk, de a tervezett bivakolás helyett végül a közeli kempingben aludtunk. Mivel sátrat nem hoztunk ezért leheveredtünk hálózsákjainkban a fűre, így töltöttük el az éjszakát. Másnap gyors reggeli és kávé után már indultunk is a vasúthoz, ami felviszi a kényelmes hegymászót Tarajkára, így kevesebbet kell sétálni. 7,5 EUR-ért egy órát lehet ezzel nyerni, ami nem mindegy, tekintve hogy a Hosszú-tavi házhoz még 700 méter szint gyaloglás állt előttünk, és aznap még mászni is szerettünk volna. Meglepően kiépített út vezet a házhoz (persze rengeteg a turista itt), 2 óra alatt fent is voltunk, bőven szintidőn belül.

Batka oson felfelé

A ház maga elég komfortos (tiszta ágynemű, mosdó helység), de nem sokat időztünk, sietni kellett, hogy még egy mászás beleférjen a szombati napba. Pont ezért a közeli Varangyos-tavi csúcs délnyugati falát néztem ki, azon is viszonylag egy sportosabb utat, a kimondhatatlan nevű Rebrom na V vrchol-t. Az út egy bordán vezet felfelé, nittelt standok teszik lehetővé az ereszkedést, illetve az 50-60 méteres kötélhosszokban 1-2 gyűrű is található.  A nittek a kulcshelyeken vannak, csak elvétve pakoltunk, ezért viszonylag gyorsan fent voltunk a legfelső standban. Innen következett 5 kötélhossz ereszkedés, kötél elakadás miatti visszamászás, majd még sötétedés előtt már a házban is voltunk. Bemelegítésnek jó volt, de még nem volt olyan igazi trad hangulata az útnak. Estére sikerült ágyban alvást intézni magunknak, vacsi és a kötelező sör után el is aludtunk, fárasztó nap volt.

Rebrom na V vrchol kiszállás

Másnapra egy igazi tradícionális alpesi út volt betervezve, a Vörös toronyra vezető Klasszikus út (V). A torony jól láthatóan magasodik az ég felé a Hosszú-tavi ház teraszáról, csodálatot és tiszteletet ébreszt az emberben. Ezekkel az érzésekkel indultunk útnak vasárnap reggel a mindegy 1 ½ órás sétára a beszállásig. A sárga útvonalat kell követni a hágó felé, majd értelem szerűn a fal aljában átvágni a kőtörmeléken fel a beszálláshoz. Féltem tőle, hogy nehezen fogjuk megtalálni, de a falról készült képek és a leírás alapján egész könnyen sikerült beazonosítani.

Vörös torony Klasszikus út (V) beszállás

Itt már nehezebb dolgunk volt, pár rozsdás szögön kívül semmi nem volt az útban, így csak ezek segítettek minket a tájékozódásban. Az első kötélhossz egy bevágásban kezdődik majd itt fel kell mászni egy füves platóra, ahol Batka mint első előlmászó le is standolt egy homokórában illetve egy kőtüskében. Mint később kiderült nem ez a „hivatalos” standhely hanem kicsit feljebb egy szintén füves terasz, ahol egy 100 éve bevert szög jelzi is ezt. Ha már ott voltam akasztottam is bele, bár később kiakasztottam a kötelet mert az út nem erre visz tovább és nem akartam, hogy nagyon törjön a kötél. Szóval a standhelytől balra traverzáltam, majd felmásztam egy 3-as felszökésen, ahol egy beragadt friend segített a biztosításban. Itt kezdődtek a gondok. Előttem egy függőleges felszökés, jobbra egy biztosíthatatlan kimászás egy platóra, majd onnan ki tudja hova, balra pedig egy áthajló kőtömbön visz az út. A topo szerint itt egy IV-es szakasznak kellett volna következni, viszont a leírás szerint meg egy függőleges felszökésen kell felmászni. Ez ott volt előttem, de biztosan nem IV-es volt, utólag belegondolva inkább V+/VI-. Középen egy repedés húzódik szóval legalább lehet biztosítani, ezért be is pakoltam gyorsan egy friend-et. A legrosszabb az volt, hogy nem láttam mi van a felszökésen túl, nem szerettem volna belefutni egy kimászhatatlan részbe, majd onnan visszapottyanni a friend-be. Többszöri nekifutásra azért csak rávettem magam, hogy kimásszam ezt a részt, és szerencsére fent könnyű kis plató fogadott, ahol szintén lehetett pakolgatni egy repedésbe. Ezen a részen túljutva már csak könnyű 20 méter mászás a standig, ami egy tábla aljában van, szöggel és egy homokórába fűzött kötélgyűrűvel ellátva. Utóbbi elég újnak látszik, szóval könnyű szívvel akasztottam bele stand karabineremet.  Felbiztosítottam Batkát, majd Orsinak is sikerült kimásznia ezt a részt előre, ezzel túl voltunk az út nehezén, bár a hivatalos kulcsrész csak most következett. Sajnos a repedésbe rakott friend annyira jól be lett rakva, hogy Miki másodban ki sem tudta szabadítani azt. A következő kötélhossz csak kb 20 méter, egy táblán vezet felfelé, majd standként két rozsdás szög funkcionál. Batka gyorsan kimászta ezt a részt, majd nem sokkal később már én araszoltam felfelé a 4. kötélhosszt előlmászva. Ez is egy tábla, a topo szerint IV-es fokozatban, és ezúttal ez valóban annyi is volt. Sokat nem pakoltam, könnyedén felértem a standig, ami szintén két rozsdás szögből áll. Kis félelem azért van bennem amikor ilyen cuccokba standolok, ezért a biztonság kedvéért még egy éket is elhelyeztem standpontként. A következő hossz sem túl izgalmas, egy jól tagolt tábla, aminek a vége már a csúcsgerincre való kijutást jelenti. Innen még két könnyebb kötélhossz vezet a gerinc bal oldalán a csúcs alá, ahonnan már I-es/II-es nehézségben fel lehet sétálni a csúcsra. Az idő szűke és a lejöveti út bizonytalansága miatt mi ezt kihagytuk, egyből a lejövet mellett döntöttünk. Ehhez fel kell mászni a 3 csúcsgerinc találkozásához, majd innen 50 méter könnyű traverz balra a két gerinc közötti vályúba, ahol II-es, III-as nehézségben le lehet szépen mászni. Az út ki van „taposva”, illetve kőbabák is jelzik, nem lehet eltéveszteni. Leérve a hágóba belefutunk a sárga jelzésű útba, ami visszavisz a házhoz. Este jól eső érzéssel nyeltük a sört illetve a vacsoraként felszolgált rántott sajtot.

Kalapáltunk is ezerrel :)

Bár hétfőre is terveztünk mászást, a két nap annyit kivett belőlünk, hogy végül a többiek úgy döntöttek ezt a napot a bennragadt friend-ek kiszabadítására áldozzák. Én pedig a fájós térdem miatt inkább megvártam a háznál őket. Végül a mentőakció sikeres volt, így csak egy heveder és a Reverso-m esett áldozatul a Tátrának.
Este kimerülten, de elégedetten hagytuk hátra szálláshelyünket, majd leérve a parkolóba hazaindultunk Budapestre.



Az utakról bővebb infó:
Vörös torony, Klasszikus út
Varangyos-tavi csúcs, Rebrom na V vrchol