Első négyezresem - Gran Paradiso

Hirtelen felindulásból döntöttem úgy, hogy részt veszek a Piroska Peti szervezte Mont Blanc túrán. Korábban sokat olvastam lebilincselő beszámolókat a hegy megmászásáról, tudtam, hogy nekem is át kell éljem ezeket a pillanatokat. A csapatból csak Nagy Zolit ismertem, de ez nem tántorított el. 2011 szeptemberében közösen vezettünk egy kezdőknek szervezett via ferrata túrát. Kedves, visszafogott ember, és nagyon jó hegymászó. Bíztam benne, hogy a csapat többi tagjával is sikerül barátságot kötnöm.

Petivel gyorsan leegyeztettük a részleteket, majd rá két hétre már Olaszország felé robogtunk (Nóri, Dávid, Zoli és Én), első célunk, a Gran Paradiso felé. Akklimatizációs célokkal választottuk ezt a könnyű négyezrest, Olaszország nyugati csücskében, nem messze a francia határtól. A hegy lábánál fekvő Pont nevű falucska kempingjében szálltunk meg, itt találkoztunk a csapat többi tagjával, Rőzsével, Endrével és Petivel.

Indul a capat

A túrát 2 naposra terveztük. Első nap fel a Vittorio Emanuele házig, majd másnap fel a csúcsra és onnan vissza a kempingbe. Mivel a házig csak laza 700 méter szintkülönbséget kell megtenni, ezért nem kínoztuk magunkat a korai keléssel (a csapat amúgy sem az a fajta volt, aki jól viselné a spártai körülményeket).  Fent a házban szokás szerint dorbézoló tömeg fogadott minket. Nem csoda, könnyen mászhatósága miatt a GP népszerű csúcs, de sokan csak a házig túráznak fel. Már ők is elmondhatják magukról, hogy 3000 méter fölött jártak. Mi viszont 4000 méter fölé készültünk, tehát a felszerelés összepakolása után gyorsan le is feküdtünk aludni.

Hajnali 4-kor keltünk, hogy a nap első sugarai már a gleccseren találjanak minket. Nem így lett, a sziklás, morénás lejtőn sokkal tovább bukdácsoltunk, mint amire számítottunk. Szerencsére a rengeteg fényesen ragyogó csillag is segített minket a tájékozódásban. Ennyit még soha életemben nem láttam egyszerre, legszívesebben csak leültem volna egy sziklára és bámultam volna az égboltot, amíg ki nem virrad... Sajnos erre nem volt lehetőség, a hegymászásban nincs ideje az embernek bámészkodni, minél előbb el kell érni a csúcsot és aztán minél gyorsabban le kell jönni onnan.

Tömegnyomor a csúcson

Így is tettünk, komótosan gyalogoltunk a cél felé, immár a hólejtőn, egyik dombról a másikra. Persze ezek a dombok majdnem 4000 méteresek voltak. Egyszer csak végre megláttuk a csúcsot, már szinte karnyújtásnyira volt. Ekkor döbbentem rá, hogy minden lépésem újabb magassági rekordot jelent.
A csúcsra való feljutás nem volt akadálymentes. Gyönyörű szép idő volt, igazi csúcstámadó idő, ezért persze tolongás is volt rendesen. Ez sajnos elég kiábrándító az ilyen népszerű hegyeken. Az embernek nincs ideje átszellemülten bámulni a tájat, elgondolkozni azon, hogy hova is jutott fel teljesen önerejéből. Ehelyett sietni kell lefelé, és közben arra kell vigyázni, hogy a felfelé haladók jégcsákánya fel ne nyársalja.

Ereszkedés

Szerencsére ilyen nem történt, estére kimerülten estünk be a kempingbe, és nem sokkal később már úton voltunk a Fehér Hegy felé...