Szigorúan bizalmas - A Dachstein déli falának (nem)megmászása

Dachstein Südwand

A Dachstein masszívum lenyűgöző déli fala akkor keltette fel az érdeklődésemet, amikor két évvel ezelőtt Miki beszámolt nekem a Steinerweg-ről szőtt vad terveiről. Persze tudtuk, hogy ahhoz azért még aludni kell párat (meg főleg sokat mászni), de idén nyáron elérkezettnek láttuk az időt egy rövidebb és sportosabb út megmászására. Ki is néztük magunknak a Top Secret-et, ami „csak” laza 630 méter. A tervezésre nem sok időt fordítottunk, mint később kiderült, ez nagy hiba volt. Az elképzelés a következő volt: Péntek este hárman behuppanunk az autóba, hajnalra a felvonó parkolójában vagyunk, felbattyogunk a beszálláshoz, hármas partiban kitoljuk az utat, fent a háznál bivakolunk, másnap megmásszuk a csúcsot, majd elhagyjuk a hegyet. Ez mind szép és jó, csak sajnos több hiba is csúszott a tervünkbe…

Péntek este el is indultunk, Miki, Batka és én. Gyakorlatilag végig aludtam az utat, ugyanez nem mondható el a többiekről. Mikinek sikerült kicsit aludnia, de Batkának gyakorlatilag semmit. Olyan hajnali 3 óra tájban értünk a parkolóba, összepakoltuk a felszerelést, majd pirkadatkor már úton is voltunk a beszállás felé. Mondanom sem kell nem voltunk túl kipihentek. A beszállás kezdetéhez érinteni kell Dachstein-südwand Hütte-t, majd ott balra fordulva, a Johann klettersteig felé kell venni az irányt. Eddig jók is voltunk, de közben sikerült nagyon félreértelmezni a leírást, letértünk jobbra, felküzdöttük magunkat egy meredek lejtőn, és teljes tévútra keveredtünk. Tájékozódásunkat az sem segítette, hogy ekkor még felhő takarta a környező falakat. Szerencsére rájöttünk, hogy eltévedtünk, de így is vissza kellett gyakorlatilag sétálni a házig, így rengeteg időt vesztettünk. Miki itt úgy döntött, nem fog zsákkal mászni, ezért magára aggatta a legfontosabb felszereléseit. Mi Batkával hezitáltunk, de végül úgy határoztunk, hogy hozunk zsákot, benne minden szükségesnek gondolt cuccal, ami kell a sikeres csúcsmászáshoz: jégcsákány, hágóvas, bivakzsák, hálózsák, miegymás. Na ez nagy hiba volt. Belemászni egy ekkora útba, ilyen nehéz zsákokkal, halálra volt ítélve a projekt. Legalábbis számunkra.

5 óra gyaloglás után, délelőtt 10-re végre a beszállásnál voltunk. Némi töprengés után úgy döntöttünk, hogy lesz ami lesz, be is szállunk. Maga az út V+ -os nehézségű, nittelt standok vannak, és elvétve a kötélhosszokban is előfordul pár fém gyűrű. Nem tudom pontosan hol szálltunk be, mert a hómező mérete mindig változik, de az első stand egy barlang bal oldalán van (a topon is be van rajzolva). Itt Miki, mint első előlmászó le is standolt szépen, majd felbiztosított minket. Már itt éreztük, hogy bizony a hármas parti és a nehéz zsákok miatt a sebességgel gondjaink lesznek, de úgy voltunk vele, legfeljebb a falban bivakolunk. Én voltam a következő előlmászó. Egy hosszabb füves párkány után egy táblára kell kimászni, ahol nittek segítik a biztosítást. A rajz szerint a tábla alján van a következő stand, de én itt továbbmásztam és a „Schuppe” (ld topo) nevezetű résznél standoltam le. Itt van egy homokóra és egy gyűrű, így tudtam kép pontos standot csinálni. A következő részt Batka mászta elől, ebben van egy V+ -os tábla, ami elvileg az út kulcshelye. A topon látható 2 pontos standon továbbhaladt, majd fel egy repedésbe, de a következő standot nem találta meg, attól balra Pichlkessel aljáról tudott minket felbiztosítani két sziklatömbön (már nagyon húztak a zsákok). Itt Miki feljebb mászott, hogy megkeresse az utat, de sajnos nem találta meg, így utána másztunk. Következőnek Batka ment előre utat keresni, majd én, de mi se találtuk meg. Viszont itt már láttunk nitteket. Megint Miki ment utat keresni, meg is találta az ereszkedős részt, amit a falrajz jelöl. Itt furmányos megoldással leeresztett minket, majd ott álltunk a standban, amiről azt hittük, hogy a mi standunk. De mint később kiderült, eltévedtünk, a mászást a Pichlriss nevű útban folytattuk.
Másztunk még három kötélhosszt, de a zsákok nagyon húztak, nagyon fáradtak voltunk, az idő egyre sürgetett, tudtuk, hogy ránk fog sötétedni. Mivel végig abban a tudatban másztunk, hogy a Top Secret-ben vagyunk, ezért a következő hossz végén egy barlangnak kellett volna lennie, nagyon szerettük volna ott tölteni az éjszakát. Miki kezdte meg a mászást a feltételezett barlang felé, ami egy 50 méteres traverzt jelentett, amit gyakorlatilag alig tudott biztosítani, mindössze pár éket tudott berakni a falba. Közben míg mi vártuk, hogy Miki elérje a barlangot és standoljon, hirtelen korom sötét lett. Érthető módon a barlang nem lett meg, standban függve, egymástól elszeparálva kellett töltenünk az éjszakát. Nem mondom, hogy túl megnyugtató volt a helyzetünk, de úgy voltunk vele, hogy valahogy átvészeljük az éjszakát, aztán reggel folytatjuk a mászást. Legalább nekünk Batkával volt hálózsákunk, Miki csak egy bivakzsákban éjszakázott…

A bivakban áztunk, fáztunk...

Az éjszaka gyötrelmes volt. Mivel lejtett a párkány, folyamatosan csúsztunk bele a beülőinkbe, amik iszonyatosan szorítottak. Alig vártam, hogy kivilágosodjon és mehessünk tovább. Sajnos a pirkadat nem azt, hozta amire számítottunk. A hegyoldalt elborították a felhők és elkezdett szakadni az eső. Azon tanakodtunk, hogy vajon kockáztassunk e meg egy átmászást a Mikihez, vagy esetleg másszon e ő vissza hozzánk. Mivel a szikla vízeséssé változott, ezeket a lehetőségeket elvetettük. Nem volt más választásunk, vártunk. És közben áztunk. Ugyan volt némi plafon fölöttünk, de nem annyi, hogy megvédjen minket a szakadó esőtől. Szép lassan elkezdett beázni a bivakzsákom, majd a hálózsákom is. Közben a túl oldalon Mikinek ennyi szerencséje se volt, őt semmi nem védte az eső ellen. Délelőtt 10 körül járhatott az idő, az eső csak nem akart elállni, mikor rájöttünk, hogy két választásunk maradt. Vagy várunk még, hogy elálljon az eső, felszáradjon annyira a fal, hogy tovább tudjunk mászni. Viszont így kockáztatjuk azt, hogy még egy éjszakát a falon kelljen tölteni, ráadásul vizesen, átfagyva. Vagy hívjuk a hegyi mentőket, és segítséget kérünk. Nem jó szívvel, de az utóbbit választottuk, nem akartunk még egy éjszakát a falon tölteni….
Miki hívta a mentőket, akik mondták, hogy jönnek, segítenek, de maradjunk egy helyben. Ezt nem volt nehéz teljesíteni. Én ekkorra már annyira át voltam fagyva, hogy bekuporodtam a hálózsákomba és remegtem mint egy nyárfalevél. Nem sokkal később meghallottuk a helikopter hangját, de persze nem látott minket. Meg nem is ott voltunk, ahol kerestek, mivel beletévedtünk egy másik útba, de persze mi ezt akkor nem tudtuk. Vártunk reménykedve tovább. Olyan dél tájékán elkezdett kitisztulni az idő, így lehetősége volt a pilótának hogy észrevegyen minket. Így is történt, nemsokára már ott szállt felettünk a helikopter, abból pedig egy morcos külsejű alak lógott ki egy drótkötélen. Nem sokat teketóráztak, a pilóta a kötélen logó fickót beeresztette hozzánk a párkányra, aki magára csatolt minket, majd már útban is voltunk lefelé, immár mi is a drótkötélen lógva. Éppen hogy fel tudtuk kapni magunkra a felszereléseinket. Nem sokkal később Mikit is lehozták, épen és egészségesen. Megúsztuk! 
Sokat tanultunk ebből az esetből, én bizony itt éreztem először saját gyarlóságomat és nem mondom, hogy nem volt halálfélelmem. Viszont az örömmel tölt el, hogy a sok felmerült váratlan helyzetet tudtunk kezelni, egyet nem, a szakadó esőt nem tudtuk elállítani…
Fontosnak tartom még megemlíteni, hogy a biztosító jogosnak ítélte meg a mentést, ezért kifizették a 3600 EUR fejenkénti költséget. Így legalább nem kell a következő 10 évben azért dolgoznom, hogy rendezzem a tartozást.

További információk:
Top Secret leírás, topo
Hasznos infók hegyi mentéshez